5. Egy délelőtt..

Sziasztok Asszonyállatok!♥ Megjöttem az új résszel, ami egy értelmetlen zagyvaság, de ez csak amolyan áthidaló rész:D azért légyszi ne aludjatok el rajta :) na puszmusz.♥

íme a világ leggyönyörűbb szempárja. ♥ 

 Ugyanabban a pózban keltem fel, mint ahogy lefeküdtünk aludni. Nem emlékszem, hogy mit álmodtam, de arra igen, hogy valami nagyon szépet, mert ahogy felkeltem mosoly volt az arcomon. Zayn édesen szuszogott még mellettem. Ő még biztosan az álmai világában vendégeskedett.

-Annyira… -néztem rá elgyengülve miután finoman kibújtam öleléséből. Sóhajtottam egy nagyot. Olyan volt, mint egy édesen alvó ártatlan kisgyerek. Olyan védtelen, olyan aranyos és olyan szeretnivaló.

-Annyira szeretnélek… annyira baromira szeretnélek… de nem tehetem. –suttogtam. Reménykedtem benne, hogy elég mélyen alszik és nem hallja. Mondjuk elég halkan suttogtam…

Egy apró puszit nyomtam az arcára. Annyira szerettem volna máshová irányítani. A saját gondolataimtól megrémültem. Hogy gondolhatok ilyesmire? Nem lehet közöttünk soha semmi. Fájt, de ez van…

Mégsem az érzéseimtől féltem a legjobban, hanem attól, hogy valaki más észreveszi rajtam őket. Sohasem akartam, hogy kiderüljön, hogy teljesen elgyengülök ha csak ránézek. Komolyan mondom, magamat nem értettem. Olyan rég nem találkoztunk már, erre évek után eltöltünk kettesben egy napot és én máris arról képzelgek, hogy milyen lenne vele.

Aztán beugrott az a pillanat, mikor a vidámparkban megcsókolt. Ugyan csak egy szimpla kis szájra puszi volt, mégis olyan erős emlékként él bennem, hogy szinte érzem ahogy puha ajkai találkoznak az enyéimmel.

Soha senki nem tudhat ezekről a titkos érzelmekről. Még Zayn sem! SOHA!

Kibújtam az ágyból és a csomagomhoz léptem. Előkerestem belőle a legszebb ruhámat. Elmosolyodtam. Ebben biztos, hogy tetszeni fogok neki. Ééééés megint… megint előjöttek ezek a felesleges gondolataim, amik igazából sehová sem vezetnek, csak oda, hogy önmagamat büntessem. Ugyanis sosem leszünk egymáséi. Ki kellene vernem a fejemből, mégis képtelen voltam arra, hogy ma ne ezt a ruhát vegyem fel. Tetszeni akartam neki… talán úgy, mint még senkinek sem.

Felkaptam a kikészített törölközőt és beszaladtam a fürdőbe. Vittem a ruhát is magammal, hogy fel tudjak majd öltözni. Megnyitottam a vizet, és amíg az bemelegedett pár másodperc alatt beálltam a tükör elé és megnéztem magam. Vajon tényleg lenne esélyem nála? Idióta kérdések tömkelege cikázott az agyamban. Aztán jobbnak láttam kiengedni a gőzt és beálltam a zuhany alá. Gyorsan megfürödtem, megmostam a hajam, ilyenek.

Aztán felöltöztem és megszárítottam a hajam. Kiengedve hagytam, a természetes hullámosságával. És eszembe jutott az a gyönyörű barna szempár…  

Lesiettem a konyhába, hogy reggelit készítsek magamnak és a kis álommanónak.

Hamar elkészültem vele, szépen felszeleteltem a paradicsomot, egyet pedig cikcakkban kifaragtam. Elmosolyodtam. Felemeltem a tálcát, amire pakoltam a sok kaját, meg egy bögre teát és elindultam felfelé. Közben a tálcát néztem, nehogy kiboruljon a tea. És véletlen nekimentem az épp akkor lefelé tartó Zaynnek. Az egész pólója piros lett a cseresznyés teától. Nem nézett fel, csak a pólóját bámulta mereven. Arca eltorzult.

-Waliyha nem hiszem el, hogy nem tudsz odafigyelni! Először van rajtam ez a nyomorék póló és máris így végzi! –tiszta ideg volt a feje… de még mindig nem nézett fel. –Te annyira… -felnézett. Elmosolyodott halványan, és szemeiben csodálatot (?) véltem felfedezni. -…csodaszép vagy!

Szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy gyönyörű barna szemeibe meredtem… az a csodás barna szempár…

-Sajnálom a pólódat. –fancsalodott el a képem.

-Ugyan, semmiség az egész, mindjárt átveszem.

-Neked akartam felvinni, csak hát…

-Ez.. –emelte fel a teában úszó kenyeret –Elég ínycsiklandozóan fest. –nevetett fel. –Egyébként kedves vagy, hogy gondoltál rám. Mindjárt jövök, csak… átöltözöm. –mutatott az emelet felé és elmosolyodott. Odalépett hozzám és egy puszit nyomott a homlokomra. Beleremegtek a térdeim, szemeimet lesütöttem.

Miért kell ezt tenned velem? Miért? Annyira magabiztos lánynak gondoltam magam, erre jössz te, egy kisfiú, egy kis taknyos, a legjobb barátnőm öccse, egy kis nyigghaj, akit nőnek öltöztettelek, és ezt teszed velem.. miért? Miért kell ilyen istentelenül tökéletesnek lenned?

Bátortalan léptekkel mentem vissza a konyhába, hogy eltakarítsam azt az ételnek nem nevezhető trutyit, ami a tálcán a remekművemből megmaradt. Egyedül a paradicsom maradt érintetlen. Aztán megjelent Ő, nagy mosolyával mellettem.

-Jóreggelt cukorfalat. –adta be a nyávogóst.

-Könyörgöm… ennél még a csillámpóni is jobb volt, homikám!

-Jó, akkor reggeli után azt fogom énekelni.

-Nem maradt semmi a reggelidből. Az a paradicsom az összes, ami teamentes! –erre felemelte és elkezdte nyammogni a felét. Rettenetesen korgott a gyomrom.

-Éhes vagy, pocak?

-Öhm.. egy kicsit.

-Ezt már megrágtam… -fancsalodott el a képe.

-Nem baj. –pirultam el egy picit.

-Nem?

-Nem.

-Akkor tessék! –nyújtotta felém a paradicsom másik felét.

-Nagy kár érte, nagyon finom illata volt.. csak hát igen…belémcsapódtál mint egy kis meteor! Inkább estél volna belém. –szaladt félmosolyra a szája.Köszi Malik… te se könnyíted meg a dolgomat.

-Na mi az? –olyan szótlan lettél. –állt fel, és közelebb lépett hozzám.

-Te tuti direkt fűzöd az agyamat. –csuktam be a szemem és lehajtottam a fejem.

-Miért, lehet véletlenül is? Megtaníthatnál, szépség. –simította tenyerét az arcomra. Fel kellett néznem rá. Lehet, hogy nem kellett volna, mert tuti, hogy az arcomra volt írva minden érzelmem abban a pillanatban. Szakadozottan felsóhajtottam, majd alig észrevehetően megnyaltam az alsó ajkamat.

-Öhm.. jóreggelt. –állt az ajtóban Doniya.

-Neked is. –mosolyodtam el és zavartam elkezdtem törölgetni az asztalt (?)

-Itt mi folyik? –mosolygott értetlenül.

-Reggelit csinált, csak fellökött vele. –kacarászott Zayn. -Meteorzápor volt.

-Bunkó vagy Zayn… te jöttél nekem!

-Jó az már csak részlet kérdés! Na felmegyek gyorsan a telefonomért, felugrok twitterre, ilyenek. Kb 10 perc.

-Menj csak. –mosolygott Doni, Zayn pedig felment.

-Nos?

-Nos mi? –mosolyogtam.

-Mesélj csak nekem!

-Mit szeretnél tudni?

-Hogy mit érzel az öcsém iránt!

-Doniya. Két napja vagyok itt!

-Jó, és mire érek haza? Hogy az arcodat simogatja… és tuti kicsalta belőled, hogy mellette aludj. Nagyon elkötelezett volt, mikor mondta, hogy rá fog venni!

-Megtervezte előre? A kis…

-Szóval együtt aludtatok, együtt töltöttetek egy egész napot, édesen együtt reggelizgettek… -számolta az ujjain, miközben a konyhapultot támasztotta.

-Ugyan már, ne fújd fel a dolgot! Régen láttuk egymást, és mikor utoljára láttam még az volt a legnagyobb gondja, hogy melyik kisautóval vagy dinóval játsszon. Azóta felnőtt és kialakult a személyisége. Csak ismerkedünk, ennyi.

-Igen, már nem Pamela a neve és nem festhetjük kékre a szemeit… báááár…

-Csak a magassarkúba nem fér bele a lába… majd kicsit összehúzza. –nevettem fel.

-Mondjuk nem biztos, hogy a te kis 7-es cipőcskédbe belemenne az ő 43-as patája.

-43-as, úr isten. Utoljára mekkora is volt neki?

-36-os. –nevetett fel.

-Milyen kis apróka volt még. –mosolyogtam.

-Mit csacsogtok itt? Pletykás asszonyok!

-Csak arról beszéltünk, hogy nem fogod tudni felvenni a lábadra a magassarkúmat. –nevettem.

-Micsoda nagy kár. De tényleg. –ironizált.

-De azért megtennéd a kedvemért, nem?

-A te kedvedért mindent, szépség! –kacsintott.

-Jó, én megyek mert elhányom magam.

-Köszi szépen Doniya. –nevettem fel.

-Jó, egy kicsit irreális nekem ez, hogy az öcsém fűzi a legjobb barátnőmet. –a mosolyom lefagyott és nyeltem egy nagyot. Gondoltam, hogy nem nézné jó szemmel a dolgot, de hogy ez a valóságtól messze áll nála…

-Ugye nem mesélted el neki a tegnapi dolgot?

-Mármint mire gondolsz? –zökkentett ki kérdésével a gondolatmenetemből.

-Hát Brooke. Állati ciki volt, bár apuéknak úgy is el fogja mesélni az anyja. Le fogják tépni a fejem, hogy még ennyit sem lehet rámbízni.

-Magamra vállalom.

-Azt már nem!

-Miért?

-Mert nem akarom, hogy miattam bajba kerülj. Én rontottam el!

-De miért baj, ha bajba kerülök miattad? –incselkedtem vele.

-Nem tudom. –motyogta egy elfojtott mosollyal az arcán, miközben piros pofival lehajtotta a fejét. Annyiiiiiiira cuki.

-Gyerekeeeeeeeeek, megjöttüüünk!

-Anyu?!

-Meghoztuk a karácsonyfát! –mosolygott anyu és Trisha a nagy fa mögül, amit valószínűleg Yasser tartott, ő ugyanis sehol sem látszódott.

-Öhm.. Jade, feljönnél egy pillanatra a szobámba?

-Fel! –mosolyogtam rá értetlenül, és követtem őt az emeletre…